"Hölgyek öröme" 2005.04.12. | Zacc
2005.04.12. Mielőtt az irodalomtudósok felkiáltanak, hogy "PLÁGIUM!", gyorsan előre bocsátom, hogy ez Zola egyik regényének a címe, nem saját találmány. Aki pedig valami jó kis sikamlós történetet várt volna, az most szintén pofára esett.

Mert most elmesélem, hogy mi a hölgyek öröme. A VÁSÁRLÁS! És mi az, amit legszívesebben vásárolunk? RUHÁT!

A hétvégére egy esküvőre voltam hivatalos, és fogalmam sem volt, mit vegyek fel. Végigfutattam az összes lehetőséget, de egyik sem volt alkalmas erre a kora tavaszi időre. Egész héten törtem a fejemet. Persze a szekrénybe nem néztem be, mert akkor esetleg találtam volna valami rég elfeledett ruhát, így csak gondolkodtam. Azon vacilláltam, hogy még vannak számláim, amiket nem fizettem be, tehát új ruhára nincs pénzem. Cipőt is vettem a héten, de arra szükségem volt. De tényleg szükség volt rá!

Pénteken megnéztem a "Hiúság vására" című filmet, majd hirtelen és erős felindulásomban betértem a mozihoz közeli bevásárlóközpontba. Igyekeztem magammal elhitetni, hogy én most nem túl drága, de jó minőségű ruhát fogok venni. Ha meg nem, akkor felveszek valami régit. Becéloztam a nagy női ruha boltokat. Hármat fintorogva jártam végig. Még tartottam magamat, és nem akartam beismerni, hogy izgalomba hozott a vásárlás. Végigszaladtam a boltokon, csak bizonyos színeket keresve. A tavaszi divatszínek azonban nem tetszenek, szóval nem sok ruhát néztem meg közelről. Itt egy szoknyát, ott egy blúzt, de…

A negyedik bolt kirakatában megláttam azt a szoknyát, amit egyébként is egy hete nézegetek. OLYAN SZÉP! Bementem a boltba, "csak azért, hogy közelebbről "megnézzem". Na, jó esetleg felpróbálom. Mire körbejártam a boltot, addigra a szoknyát el is felejtettem. Itt sincs semmi, ott sincs semmi. Miért rózsaszín minden? Meg miért ilyen ronda kék? Na végre, itt egy póló, de az esküvőre ez nem jó… Feketében nem mehetek. Ez meg drága. Na ne, ezt velem nem etetik meg. Azt hiszik, hogy olyan hülye vagyok, és megveszem ennyiért?

És akkor megláttam egy blúzt. Gyönyörű zöld volt, elöl mályvaszínű hímzéssel. Átkötős. Éreztem, ahogy a szívem hevesebben ver, és valószínűleg még a szemem is csillogott. Nem sokáig nézegettem, leemeltem a fogasról és indultam a próbafülke felé. Útközben ötlött a szemembe, hogy a leárazásoknál van egy nadrág ugyanabban a színben. Még azt is felkaptam.

Hosszas próbálgatás, csere és ajánlgatás után végül ott álltam a tükör előtt, és gyönyörködve néztem magamat. Mintha rám szabták volna. Teljes megelégedettség öntött el, amit csak fokozott az eladónő hízelgése. Viszont kivételesen nem túlzott, tényleg jól néztem ki benne. Talpig zöldben. Szép. Nagyon szép. Ez a szín jól áll nekem. Meg a nadrágkosztümök is. Nagyon jól nézek ki benne. A számlák miatt feltörő rossz lelkiismeretemet pedig, nagyon gyorsan sikerült elnyomni.

Boldogan indultam a kasszához, de még megnéztem, hogy a próbafülkék melletti állványon nincs-e zöld cipő. Sajnos nem volt. A pénztárossal kedélyesen elbeszélgettem, és amikor ajánlott egy nyakláncot, megkockáztattam egy pofátlan megjegyzést arról, hogy nem ér kétezer forintot. Ezt még megtárgyaltuk, közben odaadtam neki a bankkártyámat, ő lehúzta, és elém tolta a pinkódos ketyerét. Rutinos mozdulattal nyomtam meg a zöld gombot, de abban a pillanatban belém nyilallt a felismerés: elfelejtetem a pinkódomat. Ez lehetetlen. Beütöttem, ami eszembe jutott, de éreztem, hogy ez nem az. Mellettem állt egy másik vásárló, én meg izzadva vártam, hogy vajon elfogadja-e a gép a kódot. Nem. Megpróbáltam még egyszer. Megint elutasította. A pénztáros résztvevő hangon kérdezte, hogy felírtam-e. Makogtam valamit arról, hogy rendszeresen vásárolok bankkártyával, és én ezt az egészet nem értem. Javasolta, hogy próbáljam meg a közeli automatában.

Gondoltam én, hogy ha eddig nem tudtam, akkor az automata előtt állva sem fog eszembe jutni a kód, de megpróbáltam. A rossz hazárdjátékos módjára, aki ha a vesztét érzi, sem tudja abbahagyni, egy bankfiók előtti automatánál állva egymás után háromszor ütöttem be kódot. Végül kiírta, hogy "nem nyert". Bevonták a kártyámat.

Álltam bénán a gép előtt, kínomban csak nevettem. A kezdetektől fogva tudtam, hogy nincs pénzem ruhára. Csak ehhez a lelkiismeretem nem volt elég, máshogy kellett közbelépni. Még visszamentem a boltba, és szóltam a pénztárosnak, hogy akasszák ki nyugodtan a nadrágot és a blúzt, mert benyelte a gép a kártyámat. Azt már nem néztem meg, hogy a sorban állók közül hány vigyorog kajánul, csak húztam ki a csíkot.

2005.03.31.

Felvételi...


















2005.03.01.

Beutaló


A beutalómon ez áll: 10x Träbert. A kezelőlapot bedobom a "kezelőlapokat ide" feliratú rekeszbe, és nézem, hogy az ablaknál ülő asszisztens, akinek csak a kezét látom, mikor veszi már ki a rekeszből a papíromat. Amint ez megtörtént, már hívnak is.

A kezelőszoba függönyökkel elkerített kis fülkékből áll, és engem is bevezetnek az egyikbe. Az ágyat gumilepedővel, meg valami papírral takarták le, a fejrészen pamutpelenka. Mellette két műszer is áll, a lábánál egy fogas, meg két szék. Mindez öt négyzetméteren.

Az asszisztens, név szerint Zsuzsika, azt mondja, hogy feküdjek le az ágyra, és azt ígérve, hogy azonnal visszajön, otthagy. A kabátomat a fogasra akasztom, és azon gondolkodom, hogy vajon ruhában kéne-e az ágyra feküdnöm. Persze, hogy, nem. De nem mondta, hogy vetkőzzek is le. Ha nagyobb lenne a hely, téblábolnék nagy zavaromban, de ehelyett csak leülök az ágy szélére. A leges legszélére.

Pár perc után Zsuzsika visszatér, és ahogy számítottam is rá, megütközve néz rám, de türelmesen és kedvesen elismétli, hogy feküdjek le. Zavarodottan kérdezem, hogy "és mennyire kell levetkőzni?" A válasz az, hogy ahol a kezelésre szükség van. Teljesen. Kínomban motyogom utána, hogy "teljesen"… Még végigfut az agyamon, hogy ha én itt levetkőzöm, ő meg kimegy, akkor a félrelibbenő függönyön keresztül bárki megláthat. És mi van, ha valaki tévedésből az én fülkémbe akar bejönni?

Miután, a kezelendő testrészemet megszabadítottam a ruhától, nedves textildarabokat tesz rám, meg csipeszeket, aztán letakar valami nehéz dologgal, végül egy pelenkával. Ezt követően bekapcsolja a hozzám közelebb álló gépet, és a gerincemet (alias "kezelendő felület") mintha forró tűkkel szurkálnák végig. Éget és csíp. "Nem kellemetlen?" - kérdezi Zsuzsika. Bizonytalan hangon közlöm, hogy nem. Majd újra kimegy.

Közben hallom, hogy újabb betegeket hív be. Az egyik kolléganője leszid valakit a következőképpen: "Legközelebb ne jöjjön ilyen korán! Ilyenkor azok jönnek, akik dolgozni mennek!" "Nekem is dolgom van." "Persze, guberálnia kell!" Ez a párbeszéd igazán szívmelengető! Egy öregember jön be, hallatszik a hangján, ahogy minden lépésre jajong, és a lélegzetvétele inkább egy gőzmozdonyra hasonlít, úgy fújtat. Egy kedvesebb asszisztens megmondja neki, hogy későbbi időpontra hívták, ezért csak kivételesen engedi be, legközelebb időben jöjjön.

A szemközti fülkében egy szintén öreg férfi egyfolytában kérdezgeti, hogy ez vajon izotópos-, vagy sugárkezelés-e. A szavaiból és a hangsúlyából hallatszik, hogy el van butulva, de szerintem élvezi, hogy felmérgesíti az őt kezelő asszisztenst, ezért rájátszik egy kicsit. Morgolódva és nehézkesen öltözik. Két fülkével arrébb mások a nyaralásról beszélgetnek, és egy kisnyugdíjból élő nőnek az a konklúziója, hogy aki hitelt vett fel csak azért, hogy elutazzon Thaiföldre, megérdemelte a cunamit… Zsuzsika visszatérőben annyit mond neki, hogy ezt senki sem érdemelte meg.

Megkérdezi, hogy nagyobbra veheti-e a gépet. Nem veszem komolyan a kérdést, ezért nem is válaszolok, főleg, mert a kérdéssel egy időben már fel is tekerte. A reakcióm csak egy szisszenés. Az viszont szívből jövő szisszenés. A bőrömet még jobban marja ez a dög.

Közben nézelődöm is. A fülkéket elválasztó függönyök csak térdmagasságig lógnak le, alattuk kilátok. Azt találgatom, hogy a fehér papucsok melyik asszisztenshez tartoznak. A klumpa biztos az érdes hangú mogorváé, a gumipapucs a fiatal széparcú lányé.

A szomszéd fülkébe jön valaki, az egyik lábán vietnámi papucs, a másikon bakancs. Ez a férfi így jött be a rendelőbe? Ez nem normális! Esik a hó! Ebben a pillanatban leteszi a földre a másik bakancsot is. Aha. Én nem vagyok normális.

Ahogy a másik irányba nézek, a jobb oldali fülkét egy kb. fél méteres sáv választja el az enyémtől, és annak a függönye még nincs elhúzva. A saját függönyöm résén keresztül pont látom, ahogy a néni leveszi a szoknyáját. Alatta cicanadrág. Na, pontosan erre gondoltam, pár perccel ezelőtt, amikor én magam nem akartam levetkőzni!

Ebben a pillanatban hatalmas nagyot sípol a gépem és a szurkálás, csipkedés abbamarad. Még eltelik egy-két perc, mire Zsuzsika visszatér, és öltözködés közben kérdezget, hogy hol sikerült összeszednem ezt a gerincbántalmat. Mondom neki, hogy az ülőmunka teszi. Erre azt válaszolja, hogy ne üljek. Ő komolyan gondolja, és viszont nevetve megköszönöm a jó tanácsot. Még megbeszéljük, hogy másnap ugyanebben az időpontban jövök újra.

2005.02.15.

Csontig hatoló hideg


Újra esett a hó, és én elmentem szánkózni. Kisgyerekkorom óta nem szánkóztam. A többiek hamarabb kiértek a Tabánba, én csak pár perccel később.

Csak egy szánkó volt, meg valami más rózsaszín csúszóalkalmatosság. És egy csomó műanyag szemetes zacskó, benne kartonpapír. Hogy kinek jutott ez az eszébe? A fiúk eszetlenül csúszkáltak. A nejlonnal akár hason is. Átvillant az agyamon, hogy nem fáj-e nekik? És voltak buckák is, amik jó nagyot dobtak az emberen. Jó esetben megmaradtunk a szánkón, rossz esetben nem.

Én csak kétszer csúsztam le, de mind a kétszer sikerült jó alaposan beborulni. Másodszor egy kicsit fejbe is vágott a szánkó. Többet nem mentem.

Álltam a domb tetején átfázva, mert a havat persze nem söpörtem le a kabátomról. A bakancsom pedig nem volt vízálló. A farmerem sem. Néztem, ahogy a többiek tombolnak. És kicsit irigyeltem őket. Már megint elveszettnek érzem magam. Azonnal elkezdődött a csöndes önelemzés.

Miért nem merek lecsúszni? Nem attól félek, hogy összetöröm magam. Nem attól félek, hogy kinevetnek, mert a barátaim nem nevetnek ki. Közben – ki tudja hányadik csúszás után – visszajönnek a többiek. Most valaki hív, hogy üljek mögé a szánkóra. Nem, e mögé a fiú mögé ne ülök! Nyögtem valami kifogást, vagy úgy tettem, mintha meg sem hallanám? Tegnap volt, nem emlékszem.

Mindenki jó kedvű volt, én meg erőltettem, hogy az vagyok. Egy idő után feltűnő volt a passzivitásom, és a kérdéseket elütöttem valami féligazsággal. A betegségre hivatkoztam. Féligazság, mert a hétvégén tényleg rosszul voltam, de most nem. Mi a fene a bajom? Öregszem, hogy nem tudok a többiekkel örülni? Hülyeség! Jó nekik, mert jó kedvűek.

Én már a domb aljában várom őket, de még kétszer visszamennek a tetejére. Nem bírják abbahagyni, már csak az éjszakai járatok közlekednek, mire elindulunk. Még elviccelődöm azon, hogy én fogok a leghamarabb hazaérni, és ők még javában utaznak, mikor én már a forró teát iszom.

Nem is voltam vicces. Ahogy hazaértem bevágódtam az ágyba, éreztem, hogy a bőröm fagyos, és megpróbáltam úgy betekerni magamat a takaróba, hogy ne fázzak, és minél hamarabb felmelegedjek. Mire elaludtam, ők valószínűleg tényleg a forró teájukat itták, én meg még mindig éreztem, hogy fagyos a bőröm. Nem bírtam felmelegedni.

2005.02.08.

A nők


Érdekelnek a nők. Hogy milyennek kell egy nőnek lennie. Úgy értem, mitől vonzó, nőies, megkapó, olyan, akivel jó kapcsolatban lenni.

Ma ezen gondolkodtam.

Az izgat, hogy mi az, amitől egy nő nem válik unalmassá, szerethető marad. Amitől jó vele együtt lenni. Milyen az, akinek a társaságában feltöltődsz, akire számíthatsz, és akivel élvezet beszélgetni. Mert az ilyen nőkre fel lehet nézni anélkül, hogy magadat kicsinek éreznéd mellette.

Az egyik téma, ami különösen izgat, némileg elcsépelt: a klasszikus "háztartásbeli" és a munkájában érvényesülő nő szerepe közötti különbség. Íme, egy elnagyolt vázlat a kétféle nőideálról.

Van egy édesanyám-korabeli asszony, akit nagyon szeretek. Azt hiszem, tizennyolc évesen ment férjhez, és élete túlnyomó részében a háztartást vezette, a gyerekeit nevelte, most már lassan nagymama lesz.

Nincs nála makulátlan rend, mégis minden otthonos. Mintha hazaértél volna. Nem akar mindent tudni, nem avatkozik bele a magánéletünkbe, mégis tudja, mikor, mit kell kérdezni, tudja, mikor kell hallgatni, mikor kell távolságot tartani, és mikor kell ölelni. Jó szorosan, szeretettel, hogy biztonságban érezd magad.

A másik nőt, akiről írni akarok, nem ismerem közelről. A frizurája ősz és tökéletesen vágott apródfrizura, arca szabályos, a tekintette tiszta, a sminkje visszafogott. A keze finom és ápolt. Annak ellenére, hogy kicsi és törékeny, egyáltalán nem elveszett. Udvarias, mégsem kimért. A szavai megfontoltak, a mondatai kerekek. Minden kifejezése helyénvaló.

Ha kiigazítja magát, mert az előző órán tévedett, azt is úgy teszi, hogy nem csorbítja az iránta érzett tiszteletemet. De mindez nem a pozíciójából fakad, hanem a viselkedéséből. A munkája kifejezett szellemi munka, nagyfokú magabiztosságot, határozottságot, döntésképességet és biztos fellépést igényel, és benne mindez megvan. Közvetlen, de nem haverkodik ízléstelenül. Óra után láttam a folyosón, ahogy néhány ügyintéző örömmel köszönt neki, ezek szerint a beosztottjai is szeretik. Ő a Magyar Köztársaság független bírája.

Annak ellenére, hogy ez a kétféle szerep gyakran teljesen ellentétes tulajdonságokat igényel, nem hiszem, hogy megvalósíthatatlan a kettő egyszerre. Pontosabban, szeretném hinni, hogy nem megvalósíthatatlan. Még csak tanulom ezeket a dolgokat. Hogy mire jutottam, húsz év múlva elmondom!


Az újhullámos kávé és a tökéletes croissant édes házassága június 28-tól a Nagymező utcában
Blog írások
Már több, mint egy hónapja nyitott a Bloom Coffee, mely nem feltétlen a könnyű
megtalálhatóságáról, méginkább a finom süteményeiről, ízléses interiőrjéről és kávéitalairól
ragadhatja meg a kávészeretők figyelmét.
Café Budapest
Habár sokáig csak vendégkávé volt itthon a Per Nordby, addig a By Beansben nyitása óta már állandó az őrlőben. A kávépörkölő tulajdonosa nem először járt Magyarországon, azonban most nem üres kézzel érkezett.
Koffein