Danny DeVito IV.

Füst 1970-ben, Ken Kessey klasszikusa, a Száll a kakukk fészkére színpadra vitelében kaptam egy szerepet, majd utána folyamatos felkérésekkel kerestek meg kisebb filmekben való részvételekre, miközben még mindig készítgettem saját - még kisebb volumenű - produkcióimat.

Míg végül, 1975-ben, elérkezett a nagy áttörés: A száll a kakukk fészkére mozi változatát Douglas rendezte és megkeresett azzal, hogy ismételjem meg a színpadon már előadott szerepet. A film az utóbbi 40 év legsikeresebb mozija lett, 5 Oscart gyűjtött be a legjobb filmért, színészért, színésznőért, rendezőért, és forgatókönyvért.

Bár ekkor még nem nyertem Oscar díjat, de a film meghozta azt a hírnevet, amire már régóta vágytam, és még egy befolyásos ember, - a Száll a kakukk főszereplőjének - Jack Nicholson-nak barátságát.

Miután együtt dolgoztunk a Száll a kakkukon, Nicholson minden rendezőt arról győzködött, hogy alkalmazzon engem. Nagyon hálás vagyok ezért. Ámbár Nicholas tanácsára sem tolongtak a rendezők, de szerencsére épp elég szerepet kaptam ahhoz, hogy a magasságom okozta kezdeti félénkségemet levessem magamról.
Amint elkezdtem játszani, rájöttem, hogy éppen a magasságom az, ami rendkívülivé tesz, ettől nyitottá váltam, és pozitívan tudtam hozzáállni.

Én és Nicholas 1978-ban újra együtt dolgoztunk az Irány keletre című filmen, majd még ugyanebben az évben megkaptam Louie DePalma, a szeretni való csirkefogó szerepét a ’Taxi’ című tv sorozatban, melyet 5 éven át személyesítettem meg és átvehettem érte a legjobb mellékszereplőnek járó Emmy-t is 1981-ben.

Miután az ABC levette műsoráról a Taxi-t, összeomlottam. Úgy gondoltam, hogy a sorozatban annyi a kreatív energia, és a közönség annyira kedveli, hogy még legalább 5 éven át futni fog. Később így nyilatkoztam a Playboy-nak: ’Nem hiszem, hogy az ABC vezetése egy fikarcnyit is törődött a Taxi-val.’ Az NBC ezek után még egy évig sugározta a Taxi-t, ami alkalmat adott nekem és a stábnak egy kis édes-keserű ismétlésre, de addigra már sztár voltam...

Újra Jack Nicholson-nal forgattam, a Becéző szavakban, majd Douglas-szal a Smaragd Románcában és a Nílus gyöngyében is. Közben tökéletesítgettem az oly jól megformált démoni-komikus-humoros-baljós figurát olyan nagy sikerű filmekben, mint a Borzasztó emberek, Nagyokosok. Ez utóbbi volt az első nagy kasszasikerem, aztán a Dobjuk ki anyut a vonatból, ezt én magam is rendeztem, majd a Bádogemberek és a Rózsák háborúja.

Douglas A sötétség hercegének becéz, de talán amiatt, hogy nem sikerült nagyra nőnöm, vagy hogy a fejem némileg aránytalanul nagy a testemhez képest, viselkedésemben a legkomolyabb és legbrutálisabb szerep megformálása közben is felfedezhető valami humoros.

Ennek eredményeként a nézők sohasem könyvelnek el, mint negatív figurát. A közönségből a legtöbb esetben legalább empátiát váltok ki, ha nem egyenesen szimpátiát. Szeretem a helyzetkomikumot, Imádom Jerry Lewis-t, a Marx Fivéreket, a Three Stooges-t, ám a szívemhez legközelebb a fekete komédia áll.

Kifejezetten élvezem a rendezést is. A filmkészítés csapatjátékot kíván meg, de a rendező mondja ki az utolsó szót miután Schwarzenegger-rel együtt játszottam az Ikrekben, és a Junior-ban is felvetődött az ötlet, hogy szívesen rendeznék neki egy filmet.

Kiváló színésznek tartom Arnold-ot. Tehetséges, elhivatott, imádja a munkáját. Jó volt vele együtt dolgozni, de tovább kellene lépnie. Időről időre ugyanazt a figurát testesíti meg, kockáztatnia kellene és elvállalni valami mást.

A teljes cikk megtekintése>>

forrás:

Szivarhírek.hu