Két élelmes vállalkozó odapörkölt a Meinlnek

Fiume Kávébehozatali Társaság – e név tette idegessé a nagy hatalmú Meinl cég vezetőit a háború előtt. A gyarmatáruval kereskedő vállalkozást egy olasz és egy felvidéki magyar ember alapította a 19. század végén.

1898 tavaszán két férfi beszélgetett az egyik budapesti kávéház teraszán. A fiatal üzletemberek éppen azon háborogtak, hogy olykor milyen csapnivaló kávét szolgálnak fel még a legjobb helyeken is, mikor felvillant az ötlet: hozzanak össze maguk egy ellátó céget. Szó szót követett, s nyárra már be is jegyezték Fiumében a Dellavalle és Lusztig Kávé- és Teabehozatali Társaságot.

Csempészett áruk
Az új, csomagküldésre alapozott firma kiváló alapanyagokkal dolgozott, így neve hamar népszerű lett a fővárosi háziasszonyok, kiskereskedők és kávéház tulajdonosok között. Történt mindez annak ellenére, hogy a vállalkozásnak hosszú esztendőkön át, egyes visszaemlékezések szerint egészen 1921-ig nem is volt Budapesten telephelye. A töretlen fejlődést az 1918-as összeomlás akasztotta meg.
Talán nem érdektelen ideiktatni, miként bírták ki a pusztító esztendőket. Titkuk csupán annyi volt, hogy tőlük az Antant által a Központi Hatalmak köré vont embargó ellenére is lehetett gyarmatárut szerezni. Egyes, ma már ellenőrizhetetlen legendák szerint a fadobozokba csomagolt kávé és tea csempészhajókon jutott Olaszországból a Dalmát-partokra, vagy Keletről Törökországon és a Balkánon át hazánkba. A cég munkatársai dollárral, angol fonttal, tört arannyal, olykor ezüsttel fizettek. Az üzleti kockázat kétségtelenül óriási volt, de mivel hiánycikkekről volt szó, megérte a befektetés.
Mint említettük, a Monarchia összeomlása rákényszerítette a cégtulajdonosokat üzletpolitikájuk átgondolására. Időközben az olasz tulajdonost a magyar társ fiai, József és Lipót kivásárolták a cégből, majd a korszellemnek megfelelően Lusztigból Lonkaira magyarosítottak. A vállalkozás székhelyét áttették Budapestre, de az olasz felségterületté lett Fiumében is megtartották fiókjukat.

és akkor jöttek az oroszok..

Az 1900-as évektől a hazai üzletekben megjelent az orosz karavántea. Igaz, e termék akkor már rég nem szekereken és szánokon, hanem vonaton került ide. Miután 1901-ben átadták a Transzszibériai Vasutat, meggyorsult a szállítás - és nem mellékesen leestek az árak. Ekkortájt történt, hogy a Popov Testvérek, azaz a legnagyobb orosz teakereskedő cég kiterjesztette működését Magyarországra. A firma fényűzően berendezett fióküzlete Budapesten, a Kossuth Lajos utcában nyílt meg. A vállalat teáinak nem volt neve, csak egytől nyolcig sorszáma. A csomagolás a nemzeti jelleget hangsúlyozta, azaz tájképek, szamovár és orosz népi motívumok jelentek meg a díszes dobozokon. Popovék boltját az első világháború kitörése után zárták be.

A Gresham pincéjét választották
Az utódok hosszas keresgélés után úgy döntöttek, a ma is álló, s nemrégiben előkelő szállodává átalakított Gresham-palota pincéjében rendezik be pörköldéjüket és raktárukat. Hajnalonta innen indultak a csomagokat szállító autók és gyalogos küldöncök szerte a városba, illetve a közeli főpostára.

Hihetetlen, de a hatalmas üzletet mindössze a két ifjú és négy tisztviselő vezette: Lipót volt a szervező, s egyben ő felelt az új helyszínek kijelöléséért, míg József a bolthálózatot gondozta. A leltárt, a könyvelést, a levelezést és a számlázást pedig négy tisztviselő végezte.

Harcban a mogullal
A firma terjeszkedése során igen hamar szembekerült a hatalmas Meinllel, amely ugyancsak gyarmatáruban, azaz főleg teában, kávéban és rumban utazott. Nem mellékesen érdemes közbevetni: az egykori harc tanúságaiból akár a mai, multik által szorongattatott kisvállalkozók is ötleteket meríthetnek.

Lonkaiék hamar ráébredtek, hogy bár a Meinl tekintélyes vagyonnal bír és hatalmas rutinnal működik, vezetése és életben tartása szükségszerűen jelentős adminisztrációt igényel. A testvérek tehát éppen itt, azaz a leggyengébb pontján intéztek támadást ellene.

A két tulajdonos elsősorban a vevőivel való személyes kapcsolatra és az egész országra kiterjedő címhálózatára épített. No és az alacsony működési költségekre, valamint a végletekig szerény és puritán könyvelésre.

Ráéreztek az igényekre
Az árut külföldről kizárólag a legolcsóbb úton, azaz tengeren és a folyamok hátán fuvarozták. Ma már tudható, mindössze negyvenkét fajta teával és nyolcféle kávéval dolgoztak - azaz e gazdagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető palettából állították össze keverékeiket. Ez a látszólagos szerénység egyébként kétféle előnnyel is járt: egyrészt a számlázás mentes volt a sokféle áruval óhatatlanul együtt járó zavaroktól, másrészt az angol szállítónak is megkönnyítette a dolgát kiszerelés ügyében.
A beérkező rendeléseket reggel nyolctól este hatig teljesítették: elég volt egy kifutófiút elszalasztani vagy egy telefont megereszteni, s a kívánt termék néhány percen belül ott kellette magát a háziasszony asztalán.

A Lonkai fivérek egyébként nagymesterei voltak az előrelátásnak - azaz kiválóan ráéreztek vevőkörük várható igényeire is. Jól bizonyítja ezt, hogy a cég történelmében mindössze öt-hat olyan esetet jegyeztek fel, amikor alá vagy fölé lőttek eredeti elképzeléseiknek. Ez a dicséretes tulajdonság pedig két óriási előnnyel járt: nem kellett nagy raktárakról gondoskodni, továbbá mindig friss maradt az árujuk.

Támadás újabb fronton
A harmincas évek elején Lonkaiék elkezdték az utcai boltok terén is letámadni a Meinlt. Egyre-másra nyitották Budapesten aprócska üzleteiket: 1943-ban már tizenhat, egyforma kinézetű helyiségből kínálták szabott árú termékeiket. Vidéken ugyan nem nyitottak boltot, de országszerte számos lerakatot létesítettek, ahol a tulajdonos szerződéssel kötelezte magát, hogy a kávét, a teát és a rumot csak a Fiumeitől vásárol.

A testvérek közül a fiatalabb, Lipót 1938-ban kivándorolt, s Angliában telepedett le. József itthon maradt, s nem hagyta el a vállalat vezetői posztját a nehéz esztendők alatt sem.

Előre kérték a pengőket
Az ostrom után a cég alkalmazottai öt üzletet és a központi raktárat állították helyre. Ebből a pozícióból futottak neki az újrakezdésnek - tegyük rögtön hozzá, óriási sikerrel. A Fiumei az elsők között volt, ahol kávét és teát lehetett kapni - mely eredmény jórészt az időközben az Egyesült Államokba továbbállt Lipótnak volt köszönhető. A firma kezdetben öt-tíz mázsa kávét dolgozott fel naponta. (Csak összehasonlításképp: ez az adat a háború előtt kettő-hat tonna között mozgott.) A Fiumei szállításokkal támogatta a nagy múltú kávéházak, a Negresco és a New York újraélesztését és számos új születését - de ezért kemény feltételeket szabott: jelesül mindent előre kellett fizetni. Így a vevő, ha egy duplára vágyott, csak akkor juthatott az áhított fekete leveshez, ha még a kiszolgálás előtt letette az érte járó inflációs pengőköteget az asztalra.

Ugyancsak sok pénzt hozott a konyhára, hogy törzsvevőiknek cukrot és rumot szereztek - amely fogyasztási cikkek abban az időben nagy kincsnek számítottak. A cégtörténet feljegyzett olyan eseteket, amikor valaki tíz kilogramm édességért egy kilogramm aranyat adott cserébe. Lonkaiék a háború után két évvel pedig már ott tartottak, hogy saját néven hozták forgalomba a vidéken felvásárolt bort és pálinkát.

A nagyszerűen prosperáló üzletnek 1948 nyarán az államosítás vetett véget. Ma már csak az antikváriumokban olykor felbukkanó számolócédulák, számlák és hirdetések emlékeztetnek a nagy múltú Fiumeire.

Lázin Miklós András írása.